Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ

Most online rajongók (az utolsó 12):

oldboys
Ed Sheeran

Cuki muki
Scarlett Johansson

Szandika07
Selena Gomez

kemény ..
Cristiano Ronaldo

Tia_C
William Levy

Évike92
Johnny Depp

succubus
Jensen Ackles

beoka
William Levy

darling1205
William Levy

bettyna
Avril Lavigne

The Miz015
Selena Gomez

Zac&Fanni
Katherine Heigl

Stephen King fejléc
 
Fan-Site Facebook

Rajongója vagyok!




A HOLTSÁV

Új hozzászólás

14. Nyuszimama2017-09-06 10:05
Nekem most sikerült elolvasnom ezt a könyvet. Mondanom sem kell, hogy zseniális, az egyik legjobb Kingtől. A vége meg ahogy meg van írva, a levelek és a kivonatok a tanúvallomásokból, az valami óriási! :)

13. nannau2015-05-08 18:17
A hozzászóló képeTetszett :)
(válasz nannau 12. hozzászólására)


12. nannau2015-05-08 18:16
A hozzászóló képeKöszi :) elolvastam
(válasz Bobby Garfield 8. hozzászólására)

11. Dera2014-04-14 22:31
:D

Köszönjük! ;)
(válasz Bobby Garfield 8. hozzászólására)

10. Bobby Garfield2014-04-14 18:05
A hozzászóló képeKedves crossover!

Szívesen!

Üdv:
BG
(válasz crossover 9. hozzászólására)

9. crossover2014-04-14 17:56
Köszönöm szépen! Elsőosztályú munka!

Hálás köszönet!
(válasz Bobby Garfield 8. hozzászólására)

8. Bobby Garfield2014-04-14 17:13
A hozzászóló képeKedves Stephen King-rajongók!

Következzék egy eleddig kiadatlan Stephen King-novella, melyet crossover nevű fórumtársunk személyes kérésére fordítottam le, és remélem, ő is egyetért velem abban, hogy talán mások is szívesen megismernék ezt a rövid, ám annál viccesebb, amolyan vérbeli Stephen King-féle fanyar humorral átitatott szösszenetet.

Fogadjátok szeretettel, remélem, elnyeri a tetszéseteket.

Üdvözlettel:
Bobby Garfield

STEPHEN KING
Rock And Roll Holtsáv

Hullafáradtan érek haza a könyvbemutató turnéról, semmi másra nem vágyva, mint pár Pop Tartra a TV előtt, és talán úgy tizenkét órányi alvásra, de ahogy felgurulok a felhajtómra, már látom, hogy ebből nem lesz semmi. A lépcsőmön ülve Edward Gooch, másnéven Goochie, másnéven A Gooch várakozik. Általános iskola óta ismerem, és testvéremként szeretem. Százharminc kilóján bőven van mit szeretni, és amit Gooch a leginkább szeret, az a rock and roll. Istenem, mennyire imádja a rock and rollt. A nagy ötleket szintén imádja. A legnagyobbakat nekem szánja, mindegyikük garantált aranybánya. Csak annyit kell tennem, hogy egy kisebb összeget (mondjuk tizenkét milliót), vagy egy leheletnyivel nagyobbat (mondjuk, tizenhetet, vagy talán húszat) befektetek.
Gooch ma ragasztószalaggal összefogott Keds cipőt, hatalmas szürke tréningnadrágot (csak egy cseppet pisifoltos a sliccénél), és egy, a mosásban összement Metallica-pólót visel, ami kellemes betekintést enged szöszmösszel bélelt köldökébe. Úgy fest, akár egy beszívott díszlethordó munkás egy kilenchetes turné kellős közepén. Mármint azt leszámítva, amit a kezében tart: egy jókora aligátorbőr-utánzat prezentációs mappát.
Ajjaj, gondolom. Goochnak megint nagy ötlete támadt. Isten óvja szegény Maine-i fiút.
- Steve! – kiáltja, és kitárja karjait. Még mielőtt eliszkolhatnék, egy sörtől, chilitől és hónaljverejtéktől bűzlő medveölelésbe burkolózom.
- Gooch – mondom. -, jó, hogy látlak, haver, de most nagyon fáradt vagyok, és…
- Persze-persze, nyilván, láttalak a Nézőpontban, a GMA-ben, a Jimmy Fallonban, az Oprahban…
- Oprahnál nem voltam – mondom. – Még sosem voltam Oprahnál.
- Akkor talán a Rachel Ray volt. Segítettél neki sütni, igaz? Na mindegy, nem tartalak fel sokáig. Tíz perc, és te is meglátod a szépségét annak, amit a fejemben forgatok. Tudod, elvihettem volna Dave Berryhez is – a pasasnak van sütnivalója, de hozzád képest kispályás, Stevie. Ha nagyobb elgondolásokról van szó, Dave húsz méterre se lát el. Te meg tizenötre. Talán még tízre is. – Vet egy pillantást vastag szemüvegemre. – Csak metamorforikusan beszélek, érted, ugye?
- Persze. Totálisan értem a metaforákat. Mennyit is kellene beleinvesztálnom ebbe a gyönyörűségbe, Gooch, tizenkét vagy tizenhét milliót?
- Ez lehet, hogy harminc is meglesz – ismeri be -, de amint beindultunk, Disney World hozzánk képest megyei vásárnak fog tűnni!
- Gooch, most tényleg nagyon fáradt vagyok, úgyhogy talán majd hol…
- Tíz perc – könyörög. – Legfeljebb tizenöt. Stevie, szükségem van rád – Szemei megtelnek könnyel. Ez olyasmi, amire Gooch többé-kevésbé akaratlagosan képes, de mindig sikerül vele megfőznie. Fancsali képével úgy néz ki, mint Paul McCartney, amikor a „Let It Be”-t énekli. Mármint egy jóval kövérebb Paul McCartney.
- Tíz perc – sóhajtok, miközben kinyitom az ajtót.
- Óriási! Óriási! Van valami kajád? A kreativitástól mindig megéhezem.
Ez Gooch. Ó, apám.

Tíz perccel később (az ételkészítésre fordított idő nem számít bele a prezentációba, ezt mindketten tudjuk) Gooch egy multinacionális három emeleten csámcsog: egy német bolognais, svéd sajtos, bermuda hagymás, francia mustáros, zsidó rozskenyeres szendvicsen. Egy vajas angol muffinnal a közepén, a megfelelő arány kedvéért.
Csak annyi időre teszi félre ezt a ragacsos szörnyeteget, hogy kinyissa „alig gátor” mappáját, és kirakja első kartonpapír lapját az ebédlőasztalra, a bőröndömet (tele koszos ruhával, és szuvenír kávésbögrékkel, amikkel az emberek valamiért folyton megajándékoznak a bemutatókörutakon) használva ideiglenes állványnak. A lapon, művészi vérfoltokkal keretezve, ez áll:
A ROCK AND ROLL HOLTSÁV!
- Eddig hogy tetszik, Steve-anátor? – kérdezi.
Óriási – sóhajtom. – Hogyhogy nekem nem csináltál szendvicset?
- Túl éhes voltam. Fel kell töltődnöm energiával. Különben is, azt hittem, ettél a gépen.
Ami azt illeti, így volt: csirkesalátát, ami még a Mayfloweren érkezett, és egy kis zacskó földimogyorót. A légi kisasszony is adott egy szuvenír légitársaságos kávésbögrét.
- Egész pontosan mi is az a rock and roll holtsáv? – kérdezem. – Azon kívül, hogy egy olyan könyv címének a lenyúlása, amit vagy ezer éve írtam?
- Ez nem lenyúlás – mondja méltatlankodva -, hanem tisztelgés.
- Az franciául a lenyúlás – mondom. – Gyerünk, Gooch. Csupa szem vagyok – Noha folyvást próbálnak lecsukódni.
Felteszi a következő lapot, minek nyomán pólójára és asztalomra mustárt fröcsköl. Ezen egy… ház látszik. Egy sima, régi farmstílusú ház, egy gigantikus tölgyfa árnyékában.
- O-ké – mondom. -, ez egy ház.
- Nem akármilyen ház – mondja -, hanem a Méz Ház! Emlékszel, a régi Bobby Goldsboro dalból? – Rábök az átnyúló tölgyre, mustárfoltot hagyva a leveleken nagyjából középmagasságban. – Skubizd meg a fát! Látod, milyen nagyra nőtt? Steve, nem olyan régen még nem volt nagy – Felhúzza a szemöldökét. – Vagy lehet, hogy csak csemete volt.
- Goochie, a Smothers Fivérek vagy egy milliárd éve megcsinálták a Méz Házat. Az egyik legnépszerűbb számuk volt.
- Tudom! – Derül fel. – Onnan vettem az ötletet! Steve, az emberek imádni fogják! A szemüket is kisírják! Bemész a konyhába, és az utolsó tányérok, amiket Méz elmosogatott, ott vannak a szárítóban! Felmész az emeletre, és meglátod Méz hálószobáját, az összes ruhája meg a Méz gardróbban van! Csak a Méz öltözőszekrényén lévő képek – esküvői fotók, tudod – egyedül könnytengert fognak fakasztani a népből! És figyelj, fölakaszthatunk a fára egy bábut, és a halott ipsét elnevezhetjük…
- Tom Dooleynak – mondtam. – Ott hintázik, ahol a kismadárkák dalolnak.
- Pontosan. Szerinted a Rock and Roll Hírességek Csarnokában van bármi, a Méz Házhoz hasonló?
- Nincs – mondtam. -, de Otis Redding repülőgéproncsa ott van, azt hiszem. Eléggé morbid.
- Te már csak tudod, mi a morbid, Steve-anátor – kuncog. –, a te előéleted ismeretében. – Aztán elkomolyodik. – Tyű, reménykedtem abban az átkozott Redding-gépben. Annak viszont meglesz a másolata, amelyiken Buddy Holly, Richie Valens és J. P. Richardson utaztak. Annak még nincs meg a vázlata, de arra gondoltam, a Méz Ház mögötti mezőn állhatna. Tudod, az üres téren, ahol Méz nevetgélt, és ahol Méz játszott?
- Nagyszerű – mondom. – Ez egy vagyont fog hozni. Hívhatod őket Karambolos Kutyáknak.
- Nem is rössz ötlet. Majd megjegyzem. És most ezt kapd ki – Felhelyezi a következő kartondarabot. Egy széles út van rajta, ami egy hajtűkanyarhoz vezet.
- Ez a…?
- Lefogadhatod az édes ír popódban – mondja. – Ez az Eddie Cochran Emlékút, ami egyenesen a Halott Ember Kanyarjához vezet.
- Goochie - mondom. -, ez olyan ízléstelen, akár a vizes szendvics.
- Igaz! – mondja. – Ami pontosan az, amit a népek imádnak! Nézd meg az American Idolt és az X Faktort, oké? Vagy azt a raktáros műsort. És eladhatjuk közszolgálatiként is. A Kanyar figyelmeztetés lesz a kölyköknek, akik azt hiszik, egyszerre smsezhetnek és vezethetnek.
- A „Halott Ember Kanyarjának” semmi köze az smsezéshez – mutatok rá. – Akkor még fel sem találták.
- A dal hangosbeszélőn fog szólni, és arra gondoltam, hogy a szöveget megváltoztathatnánk valami olyasmire, hogy… - Énekelni kezd, ami igazán borzasztó jelenség. A Goochot énekelni hallani olyan, mint egy hatalmas, lassacskán bezáródó ajtóba szorult csecsemő mókust hallgatni.
- Halott Ember Kanyarja, ez nem az smsezés helye, Halott Ember Kanyarja, itt tuttira rácseszel… - Rám néz, és azt mondja – Oké, ráfér még némi meló. Te kreatív vagy, ezt a részt megoldod – Felvidul. – Vagy Mellencamp barátod! Mit szólnál hozzá?
- Ha én egy ilyen munkát elvinnék Johnhoz – mondom -, bekísérne a legközelebbi üres szobába, és halálra rúgdosna.
- Ó – Az arca megnyúlik. – Kár – Aztán megint felderül, és felteszi a C ábrát. Ez első látásra egy kis versenypálya. – Ez a Dickey Lee Gokart Aréna. Tudod, mint a „Mondd meg Laurának, Szeretem”. Amiben a fószer meghal egy szériakocsi-versenyen, mert pénzt akar keresni, hogy jeggyűrűt vehessen. A srácok imádni fogják, Stevie. A gokartok fel lesznek spécizve extrahangos motorokkal. Rrrrr-rrrrr! RRRRRR-RRRRRR!
- Goochie – mondom.
- Mi az?
- Ha nem hagyod abba ezt a zajongást, én megöllek.
- Ó. Oké.
- Lángba fog borulni bármelyik gokart? - kérdezem. – Mert ez benne van a dalban.
- Ez esetleg felvethet biztosítási gondokat – mondja -, és igazából nincs szükségünk gokart roncsokra, mert odatesszük a Tini Angyal Halálautót a kiállási részre. Ezt kapd ki.
Egy szarrá tört ’57-es Chevrolet-t mutat. Mellette egy véres esküvői ruhát viselő alak áll. Valójában egy véres esküvői ruhát viselő pasas. Valaki, aki rémesen ismerősnek tűnik.
- Goochie – mondom. – Ez nem…?
- Ja! – mondja, szó szerint megölelve magát örömében. Túl szűk pólója felcsúszik, többet mutatva meg Goochból, mint amennyit valaha is látni akartam belőle. – Dave Marsh, pont mint a műsoraidban annak idején! Még csak fizetnem se kellett neki a fotóért! Imádja felvenni azt az esküvői ruhát. – Elkomolyodik. – Na persze ragaszkodott a hozzá illő Victoria’s Secret selyemfehérneműhöz, és ez megrövidített pár dolcsival – tudod, nem lehet visszavinni, ha már egyszer hordták -, de megérte, szerinted nem? És ha jobban mgnézed, akkor láthatod, hogy a fazon-nőci, - ujjára a pasija főiskolás gyűrűje van rászorulva!
- Lenyűgöző – mondom. – Kinek a gyűrűje? Ridley Pearsoné?
- Nemtom, Dave honnan szerezte – mondja Gooch -, de valószínűleg nem a Ridstertől. Nem vagyok benne biztos, hogy a Ridster leérettségizett. Tarts ki, Steve, most érkezünk a legjobbakhoz.
- Alig várom – mondom.
Egy szénbánya bejáratának művészi rajzát mutatja. Néhány gerenda lezuhant, és füst gomolyog kifelé. Egy halálfejjel és keresztbe rakott csontokkal kiegészített felirat áll rajta: NAGY JOHN VÉGZET-BÁNYÁJA.
- Értem – mondom. – A bánya mélyén hever egy óriási ember.
- Dehogy – mondja. Az túl könnyű lenne. A közönség mindig szereti, ha felülmúlod a várakozásukat. Neked íróként ezt tudnod kellene. Az történik, hogy fizetsz azért, hogy bemehess, és úgy negyvenöt méterrel beljebb elérkezel a bányaomláshoz. Amikor végignézel a romokon, meglátsz két audio-animatronikus bányászt, amint egy harmadik audio-animatronikus bányászon nyammognak. Vagy némi lét akár meg is spórolhatunk és használhatunk bábut, mivel az ipse halott.
- Ez egy kissé túl ezoterikus nekem, Gooch.
- Abból a dalból van, a „Timothy!”-ból! Fogságba esnek a bányában… megéheznek… és…
- Asszem, erről lemaradtam – mondom.
Hát igen, egy csomó állomás nem volt hajlandó lejátszani, ami nagy kár. A jó ritmusra írt kannibalizmus nagyon ritka a popzenében.
- Ha már a ritmusnál tartunk – mondom -, éppen így érzem magam. Egy kis időre van szükségem, hogy ezt átgondoljam, Goochie – Ami alatt azt értem, hogy kitaláljak valami módot, hogy kibújjak ez alól.
- Igen, megértem, de ezt még látnod kell, mielőtt lepihensz – Egy folyót mutat. Látom a Méz Házat a háttérben. – Sokba fog kerülni, hogy ezt betegyük – a mederásás nem olcsó mulatság -, de megéri. Ez a Szeszélyes Folyó, mint a Pat Boone számban.
- Nem a kedvencem – közlöm vele. – És nem hiszem, hogy a legtöbben egyáltalán emlékezni fognak rá.
Majd a hangosbeszélőn játsszuk, hogy felfrissítsük az emlékezetüket – mondja. –, folyamatos ismétlésre állítva. A látogatók majd hallgathatják, miközben felülnek a Szeszélyes Folyó Halálutazásra.
A folyamatos ismétlődésre állított „Szeszélyes Folyó” gondolata megfagyasztja a vérem, de tartom a szám.
- Negyedmérföldnyire folyásirányban – mondja -, lesz egy indiánnak öltözöttt fiú és egy lány. Féltucatszor egy nap látjuk majd, ahogy egymás felé úsznak… és megfulladnak! Megvan, Stevie?
- Aha – mondom. Fejfájásom, az van. – Futó Medve és Kis Fehér Galamb.
- Pontosan! – kiáltja. – Ehhez persze élő színészekre van szükség. A vízben nem használhatunk audio-animatronikus bábukat. Az összes áramkörük rövidzárlatot kapna. És látod ezt? – Egy hídra mutat kissé feljebb, nem túl messze a Halott Ember Kanyarjától.
- Tudod, mi ez?
- Izé… nem. De te egész biztosan elmondod.
- A Tallahatchie Híd! Tudod, az, amelyikről Billy Joe McAllister leugrott a Bobbie Gentry-dalban. Lesz majd egy pasas… egy önjelölt olimpikon, aki tud tripla hátraszaltót csinálni, meg ilyeneket. Képzeld csak el a fotó-lehetőségeket!
- Gooch – mondom -, miért lenne egy Tallahatchie Híd a Szeszélyes Folyón? Nem Szeszélyes Folyó Hídnak hívnák?
Szomorúan rám néz. – Csak, ha ragaszkodsz az egységes narratívához. Az a te bajod, hogy túl sok könyvet írtál.
- Ja – mondom. – Valószínűleg erről van szó. Gooch, tényleg van a kezedben valami, de nem én vagyok a megfelelő fickó ehhez a tervhez. Egy holtsáv témaparkhoz olyasvalakire van szükséged, aki többet konyít a túlvilághoz.
Fény kezd kigyúlni a szemében – Úgy érted…
- Igen – mondom. – Hadd adjam meg Mitch Albom telefonszámát.
- Megtennéd értem, Steve? Tényleg?
- Naná – mondom. Bármit, amivel kirúghatom. – De csak, ha hagysz pihenni.
- Hát persze, megértem. Szükséged van a pihenésre, hogy még több rémtörténetet és undorító dolgot találhass ki. Ezt tiszteletben tartom. De előbb csinálhatok magamnak még egy szendvicset?
Hát ez Gooch. Remélem, Mitch Albom hűtője fel van töltve.
- Persze – mondom. – És Gooch?
- Igen?
- Szeretnél egy szuvenír kávésbögrét?


7. nannau2013-07-06 06:33
A hozzászóló képeKönyvben jó tényleg..de a filmet elcseszték..nem tetszett annyira :-)

6. MacLeod2013-06-10 20:53
Az egyik legjobb könyve!

5. vikike9112013-01-08 16:41
A hozzászóló képepont most olvasom,már majdnem a végén vagyok
imádom,ihletet adott egy történethez
(válasz Giulius 1. hozzászólására)

4. katonai uborka2012-06-16 18:13
A hozzászóló képeKing ,bocsánat :))

3. katonai uborka2012-06-16 18:13
A hozzászóló képeEz volt a második king könyvem..egyik kedvencem :))

2. Lady Carrie2012-06-16 14:33
A hozzászóló képeFilmben nagyon tetszett na az nem semmi amikor a rendőr megöli magát

1. Giulius2012-06-16 13:51
A hozzászóló képeVélemények?




Kövess minket a Facebookon is, hogy ne maradhass le az oldallal kapcsolatos legújabb hírekről, információkról: Fansite.hu a Facebookon

Minden jog fenntartva © 2018, stephenking.fan-site.hu | Jogi nyilatkozat | Kapcsolat: info(kukac)fan-site.hu | WebMinute Kft.

Néhány oldalajánlatunk: Samuel L. Jackson | Darren Shan | Quimby | Ben Affleck | Sylvester Stallone | Az összes rajongói oldalunk listája